A Magyar Kultúra Napja alkalmából egy Velencei-tó körül élő grafikus, fotóművész kiállítását nyitottuk meg a Nemzedékek Házában, 2026. január 23-án, melyet örömmel ajánlunk mindenki figyelmébe. A megnyitón közreműködött Juhász Marci zenész, melyet ezúton is nagy szeretettel köszönünk meg neki. Kiss László fotóművész megnyitó beszéde - elhangzott – 2026. január 23-án, a Nemzedékek Házában, Székely-Czifra Anett „Csendmaradványok” c. tárlatának megnyitó ünnepségén

Egy fotókiállítás megnyitása mindig különös helyzet egy gyakorló fotográfus számára.
Még különösebb, ha a téma a megnyitó személyét is feszíti.

Ilyenkor a néző gyakran azt várja – talán joggal –,
hogy ez a valaki elmondja helyette,
mit kellene látnia, mire kellene figyelnie,
és mit érdemes majd hazavinnie ebből az egészből.

Én most nem ezt szeretném tenni.

Ezek a képek különböző helyzetekből,
különböző időkből és különböző tapasztalatokból születtek.
Nem egyetlen történetet mesélnek el, hanem időszeletkék:
pillanatok, amelyek itt, ebben a térben valamiért egymás mellé kerültek.

Nem lezárt állapotok.

A fotográfia ma gyakran szeret felvetni, kutatni, vizsgálódni.
Amit én – legyek az egyik néző – biztosan érzek ebben az anyagban,
az a szerző csapongó önvizsgálata.

Láttam.
Éreztem.
Gondoltam.
Ezért a kép.

A kiállítás címe, Csendmaradványok,
Számomra ez nem egy egyértelmű állítást jelöl, hanem inkább egy nyitva hagyott ajtót.

Egy karcot, jelet az idővonalon.
Valami már megtörtént, de még nem tudtuk igazán feldolgozni.
Félretettük.
És a fotográfia – az egyik alapköveként – lehetőséget ad arra,
hogy később visszalépjünk egy-egy érzelmi állapotba, és újra vizsgáljuk azt.

Nem baj, ha fáj.
Nem baj, ha most másképp rezeg.
Az élmény akkor is a miénk volt.

Amikor látunk dolgokat, átélünk pillanatokat,
érezzük a visszahozhatatlanság furcsa, illanó varázsát,
szinte olvassuk a látvány állapotüzenetét,

- exponálunk - de ezek az időkivonatok nem mindig válnak valódi tapasztalattá.

Sokszor csak elkapjuk őket, begyűjtjük – mert a fotográfus ilyen –, eltesszük és később jövünk rá, hogy valójában nem voltunk igazán jelen bennük.

Láttuk.
De nem éltük meg.

Engedjenek meg egy rövid személyes megjegyzést.

Nagyon kedvelem Alfred Stieglitz munkásságát, aki a felhőfotóival azt várta a nézőtől,

hogy ne csak formákat lásson, hanem zenét is halljon, és belső érzések ébredjenek benne.

Én ezt a zenét az ő felhőformáiból nem hallom ki.
Nem bűvöl el önmagában egyetlen felhő-alakja sem.

Pedig én is szeretek felhőket fotózni.
A saját felhőimet.
Azokat a megismételhetetlen állapotokat, amelyeket átéltem,
amelyekhez jelenlét, idő és tapasztalat köt.

Ezekben a felhő – játék - pillanatokban néha – vagy inkább szinte mindig – megszólal valami:

az elmúlás fájdalma, a fotográfiai pillanat megismételhetetlensége.

Az a kék csend, amely egy felhőszimfónia, vagy egy felhődal elhallgatása után marad.

Számomra a csend nem elvont jelenség, hanem mindig valamihez viszonyított állapot.

A zenében is a jó csendet szeretem.
Azt, amely nem a dolgok vége, hanem egy megszólalás után keletkező tér.
Ahol az értelmezés, egy új érzés, vagy akár ismétlődés formájában jelenik meg.

A csendet, amelynek nem lezáró, hanem indító szerepe van.

Ezért érzem közel magamhoz azt a bizonytalanságot,
amely sokunkban megjelenik, amikor egy ígért csenddel találkozunk –
és nem tudjuk eldönteni, hogy valójában megéltük-e.

Mert nem minden tapasztalat teljes.
Nem minden pillanat válik igazi emlékké.
Van, ami félbe marad.
Van, ami későn érkezik meg hozzánk.
És van, ami hiányként ott marad velünk.

Nem szeretném ezeket a fotográfiákat egyetlen értelmezési keretbe zárni.
A nézés és a befogadás mindig személyes folyamat.

Van, akit egy kép megállít.
Van, akit nem.
Van, aki felismer benne valamit a saját tapasztalataiból,
és van, akinek teljesen idegen marad –
mert ez nem az ő szimfóniája.

Ez mind rendben van.

Egy kiállítás nem attól működik, hogy mindenkit ugyanarra a gondolatra vezet el,
hanem attól, hogy teret hagy a saját olvasatoknak.

A falon egy életkatalógus van - te mit éreztél volna, ha akkor így láthatod?

Azt javaslom, hogy mindenki a saját tempójában nézze végig ezt az anyagot.
Engedje beáramlani a múltidőt, a saját emlékképeit, és ne akarjon feltétlenül megfejtéseket találni.

A csend nem kényszer,
de ez most egy ünnepi alkalom arra, hogy belehallgassunk egy érzékeny ember

„felhő-zenéjébe”.

Ez Székely-Czifra Anett csend-szimfóniája.

Köszönöm, hogy itt vagytok,
és szeretettel megnyitom a kiállítást.

Kiss László fotóművész kiállítást megnyitó beszéde
elhangzott – 2026. január 23-án, a Nemzedékek Házában, Székely-Czifra Anett „Csendmaradványok” c. tárlatának megnyitó ünnepségén