Horváth Digó István agrármérnökként végzett, s szakmája mellett 1969-ben kezdett a faragásnak, a fának, az alkotásnak élni. Már kisgyerekkora óta sokat rajzolt, gyerekként és felnőttként is rajzszakkörökbe járt. A fa megmunkálásával először intarziák készítésekor találkozott. Magába a fafaragásba Törökszentmiklóson szeretett bele menthetetlenül. Ott ismerte meg Borbély Sándor fafaragó mestert, aki a család jó barátja volt. Az idős mester vadászpilótaként harcolt a második világháborúban, és kívülről fújta a Malonyay-féle népművészeti lexikont. Így Istvánra nemcsak Sanyi bácsi tehetsége volt nagy hatással, hanem az a közös nyelv is, ami a népi értékekből, a paraszti élet kultúrájából táplálkozott. Másik nagy hatással bíró mestere Ballagó Imre festőművész-tanár, akihez éveken át járt tanulni. Munkáit elsősorban a saját megfigyelései alapján, a régi értékek, a pásztorélet, a halászat, a vadászat témakörében fogalmazza meg. Fafaragásaiban anatómiai hűséggel jelenik meg szinte minden mozzanat. Ha szerencsénk van találkozni a műveivel, érdemes rászánni azt a néhány percet a részletekre, mert számos apró meglepetés van elrejtve bennük. István munkássága az időről, a kitartásról és az alkotás iránti alázatról is szól. Hiszen művei elkészítéséhez rengeteg idő és kitartás kell. Egyik legszebb munkája a Négyökrös szekér című faragás, erre például 36 000 percet szánt, vagyis 600 órát, ami 25 nap. Élete során rengeteg alkotása készült felkérésre, amely munkák javarészt magántulajdonban vannak. Gárdonyban több köztéri alkotása is található.